Komondor, egy igazán magyar kutya

A hungarikumok királya

Nemzeti büszkeségeink közé tartoznak a magyar kutyafajták, köztük a legnagyobb, legimpozánsabb, legszőrösebb fajta, a komondor is. Az impozáns, zsinóros bunda bizony komoly súlyt képvisel az amúgy is hatalmas termetű eben, nem véletlen, hogy a testsúly gyakran a hatvan kilót is eléri. De hát szükség is volt erre a különleges szőrzetre egykoron. Fontos volt a pásztorok számára, hogy kutyájuk beleolvadjon a nyájba, márpedig a fajta jellegzetes szőre igencsak hajaz a birka szőrére, úgy színben, mint kinézetben. Emellett az is lényeges volt, hogy a szőrzet nyáron és télen is kényelmes legyen, védjen az időjárás viszontagságaival szemben, úgy az esőtől, hótól, széltől, mint a kánikulától. Na és persze nem mellékesen a farkasok és egyéb, a nyájat támadó vadállatokkal szembeni harc esetén szinte páncélként védte az érzékeny bőrt a fogak és karmok ellen,

A komondor ugyanis a magyar Alföld jellegzetes pásztorkutyája, együtt a pulival, mudival és a pumival, ám közülük is a legtermetesebb. Nem is annyira a terelés volt a feladatuk, mint inkább a nyáj őrzése, az állatállomány védelme. Mikor pedig adódott rá szabadidő, elpihent a pásztor a vacsora után, a tűz mellett békésen kozmetikázta ebét: feltépte a zsinórokat. A mai napig ez a hagyományos ápolási módja a komondor és a puli szőrének is.

A komondor eredete

A sok szépséges magyar kutyafajta közül őt tartják a legősibbnek. A név feltehetőleg a kuman (kun) szóból származik, ezen ragozott változata pedig a kunokhoz tartozásra utal. Legelőször 1454-ben bukkant fel nyelvemlékekben, és a Debreceni kódex 1519-ben már kutyanévként említi.

Mindebből vélelmezhető, hogy a fajta őse a kun törzsek mellett élt, és a vándorlások során velük jutott el a Kárpát.medencébe. Korábban egyébként nem kizárólag ezzel a névvel illették, a komondorra utalt a gubancos magyar juhászkutya, selyemszőrű farkaseb, pusztai, lompos szőrű, bagolyszemű elnevezés is. Egy 1815-ben megjelent könyvben, a Természet Históriájában már található egy rajz erről a fajtáról, melyet ha megnézünk, azt tapasztalhatjuk, hogy a komondorok nem sokat változtak az idők folyamán. Bár még a szabadságharc előtt is elég ritka fajtának számított, már 1841-ben részletes leírás is született a komondorokról. Ennek ellenére a század végén egy szegedi kiállításon még mindösszesen egyetlen példány került bemutatásra, ez is azt jelezte, hogy sokkal inkább a puszták, mintsem a polgárság kutyája volt ez a fajta.

Bár a paraszt szó manapság általában pejoratív értelemben használatos, a parasztság és a pásztorok bizony nagyon okos emberek voltak, akik képesek voltak mindent tisztelettel kezelni, amit a természet nekik adott. Így a pásztorok becsülték, szerették és tisztelték kutyáikat is, melyeket igyekeztek tisztán tenyészteni. Talán ennek is köszönhető, hogy ilyen szép, homogén állomány maradt fenn a komondorokból, még annak ellenére is, hogy léteztek különféle tájváltozatok, erdélyi, kunsági, bakonyi, lompos elnevezéssel. A XX. század elejére meg is alakult az első magyar tenyésztő szervezet, és Anghi Csaba munkásságának köszönhetően a komondor fajta standard is megszületett. A jelenlegi standard Kovásznay Zsigmond üllői tenyésztő mester lompos szőrű komondorai alapján született meg, és nemzetközileg is ez az elfogadott.

A komondor és a szőre

A fajta jellegzetessége a zsinóros, földig érő, fehér szőrzet. Ilyen bundával még a pulit, és egy olasz fajtát, a bergamascót áldotta meg a sors. Persze azért ezt a szőrzetet is ápolni kell, hogy igazán szép legyen, és kényelmes viselet a kutya számára. Az ápolatlan bunda ugyanis nemezes páncéllá áll össze a testen, mely nem csak nehéz, de egészségtelen is, ugyanis alatta a bőr nem tud megfelelően szellőzni. Éppen ezért fontos figyelni a bundát, és ahogy a nemezesedés elkezdődik, a tincseket fel kell tépni.

A jó hír az, hogy a komonodrnak nincs szüksége fürdetésre, a különleges szőrzet ugyanis teljesen öntisztuló.

A hobbitartók és a mai napig komondorral dolgozó pásztorok egyébként gyakorta le is nyírják a bundát, nyárra, vagy akár egész évben is rövid szőrrel éli az eb a mindennapjait, kényelmi szempontból. Ám tény, hogy a komondor fehéren, és földig érő tincseivel csodálatos látvány. Érdekesség lehet még, hogy őseink nem csak fehér komondorokat tartottak, de létezett sárga, foltos, vadas színváltozat is, ám praktikus okok miatt a fehér bizonyult megfelelőnek.

Amerikában egyébként érdekes módon a kiállításokon lehet látni teljesen kibontott szőrű, bolyhos komondorokat is. Ott valahogy mindig is szerettek kicsit különcködni a kutyások, hát alaposan kikefélik, kibontják a komondorok bundáját, majd jól is meg is fürdetik a kiállítások előtt. Ezzel szemben sokáig nagy divat volt az óriás uszkárok szőrét a szoborszerű formázás helyett zsinórosan hagyni, és csak a far részen lenyírni. Hiába no, különc világ…..

A komondor jelleme

Akármilyen bájos medve-szerű ebnek is látszik, egy komondorral nem könnyű bánni. Erős őrző-védő ösztönei a mai napig élnek, önálló gondolkodása, független akarata miatt pedig kemény és határozott kezet igényel. Ráadásul erősen territoriális, ha fenyegetve érzi magát, azonnal támad. Ha a gazda képes vele határozottan bánni, korai szocializációjával is sokat foglalkozni, akkor a kutya is tisztelettel és korrekten fog viszonyulni hozzá, de egy komondor soha nem lesz bújós, simogatást kolduló öleb.